NO.11

Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen rövid idő alatt a blogomat már több mint 5000 látogattátok meg!  Ez nagyon jól esik!
Azt viszont sajnálattal tapasztalom, hogy nem írtok kommentet :/ (tisztelet a kivételnek). Annak is örülök, ha Chatben írtok megjegyzést, csak szeretnék visszajelzéseket kapni.

• Jajj, srácok mikor mehetek át hozzátok, hogy végre aláírjuk a szerződést? Mert mát csak ki kell nyomtatni és lebélyegezni… meg aláírni nekem és nektek – örültem a  sikeremnek, hogy át tudtam írni. Persze azért majd átnézetem még „tanácsadóimmal” Mellesleg, még gondolkozom, hogy csak egy tanácsadót tartok meg, aki érti a munkáját, a többit meg megtartom befektetőnek..
• Freya, te bármikor átjöhetsz! – mondta „erotikus” hangon Harry4
• Harry, hozzád tuti nem mennék át.
• De miért? Állítólag jó vagyok az ágyban… vagyis eddig nem panaszkodtak. – Gondolkozott el.
• Kösz, Harry. Most már tudok aludni, mert ezt megtudtam…. Amúgy meg nem akarok a veled szexelni.  – erre csak Louis felröhögött.
• Ezt megkaptad öcsi. – ütötte az asztalt Louis, mint egy hülyegyerek, de szegény nem tudta már, hogy röhögjön.
• Freya… Most nézd meg. Tiszta sokkos állapotba került szegény. – hadonászott a kezével Harry szeme előtt Niall.
• Most mi van? Még sose utasították el? – döbbentem le.
• Nem. Még senki. Szóval, te vagy neki az első. Neki vérében van a csajozás… Most jól pofára ejtetted szegényt. – magyarázta még mindig röhögve Louis.
• JESUS! Bocsi Harry, de ez az igazság. – mentem oda most már én is elé.
• Na, ez sokként ért.  Sajnálom én ehhez nem vagyok hozzászokva.
• Na azért ennyire ne légy kiborulva. Úgyse láttál tovább kapcsolatot velem, mint egy egyéjszakás kaland. Arra meg bármely rajongódat ráveheted. Sőt kérned se kell, ők fogják felajánlani magukat… De én nem vagyok vevő az ilyen kalandokra. Inkább leszek a legjobb barátod.
• De legalább őszinte vagy. És akkor üdv legjobb barátom. – nyújtotta felém a  kezét.
• Üdv! – Gogadtam el a kézfogást. - Én mondtam, hogy az vagyok. – Majd hátra dőltem a székemben. – Szóval mikor mehetek szerződést aláíratni?
• Nem tom’ – vonta meg a vállát Louis.
• Majd szólj ha tudod. De most bocsi srácok nekem lejárt a munkaidőm mára. Így haza megyek és… pf házimunka… – borzongtam meg előre.
• Miért nem fogadsz fel valakit, hogy takarítson ki neked? – vetette fel Lou.
• Jó! Gyere Louis. Mennyit kérsz a takarításért? – vigyorogtam rá.
• Ő…én magam után is ritkán takarítok el… Így ezt az állást passzolom.
• Kár… Ja jut eszembe. Hazavigyelek titeket? – kérdeztem, miközben felvettem a cipőm. Ó igen! 8 cm-rel újra magasabb vagyok.
• Légyszí. – néztek rám.
• Jó menjünk. Oké, felsőm elraktam, melltartóm is, laptopot is, kocsi kulcs itt van, lakáskulcs itt. Iroda kulcsai kezembe. Mehetünk! – jelentettem ki gyors ellenőrzés után.
• Megint a balkormányos kocsival jöttél? – érdeklődött Niall.
• Igen azzal, drága Niall. Mivel mind a 3kocsi olyan, így nem tudok jobbkormányossal jönni.

Miután gyorsan eljutottunk a kocsiig, és mindenki aránylag száraz bőrrel megúszta, elindultunk hazafelé. Most nyugodtan vezettem, nem rohantam sehova s a fiúk is csendben voltak. Most épp Niall ült be mellém az anyós ülésre. Az utat, most csendben tettük meg. Először Niallt tettem ki a házánál (ő lakott a legközelebb a belvároshoz) majd Harryt és Louist, végül én értem haza. Mikor benyitottam az ajtón elkiáltottam magam:

• Megjöttem apu!! – s ekkor észbe is kaptam – ja, feleletet még mindig ne várjak. - De legalább a kutyusok örültek nekem. A nedves felsőmet és a melltartómat beleraktam a szennyes kosárba, s levettem az utcai ruhám. Egy szürke melegítő mellett döntöttem, piros felsővel.

Na, akkor kezdjünk el takarítani. Tv-t bekapcsoltam s rákapcsoltam egy zene csatornára. Összesepregettem, majd felmostam. Addig kipakoltam a mosogatóból, majd a bárpultot, és a márvány konyhapultot töröltem át. Szerencsére felszáradt már a padló így nem kell félnem csúszás veszélyről. Igaz esett az eső, de úgy éreztem megfulladok a házban így fogtam magam s kiültem a teraszra. Csak én és egy nagy adag forró csoki. A kutyák is kijöttek a teraszra, s lefeküdtek a terasz fa burkolatára. Tovább nem merészkedtek, mert nem szerették az esőt. Persze ha hó esne... Már nyakig havasak lennének. Erről megint egy újabb emlékkép villant be.

Január van. Épp, hogy elmúlt a karácsony meg a szilveszter, s Finnország Déli részébe is megérkezett a napokban ígért óriási mértékű havazás. Espoo nevű városba, ahol mi is éltünk és még a nagyim itt is született, ettől nem állt meg az élet. 60 centis hó, ide vagy oda. Én szokás szerint nem siettem el a felkelést, de most sikerült felébrednem reggel 8kor. Mosolyogva baktattam le a lépcsőn apukámhoz aki már a reggeli lap végén járt, s a kávéja utolsó kortyát küldte le a torkán.

• Jó reggel!t – köszöntem vidáman, majd megpusziltam arcát, s felkészítettem magamnak egy bögre forró csokit.
• Jó reggelt Kicsim. Remélem ma segítesz havat lapátolni. – vigyorgott apu.
• Persze! Megiszom a forró csokim, majd mehetünk is. Persze ha felöltöztem, mert így megfagynék.
• Jó ezt hallani. – mondta mosolyogva, majd elment átöltözni.

Én tizenöt perc múlva már a nappaliban voltam, s igyekeztem ki, mert bent eléggé melegem volt nagykabátban. Felvettem a csizmám majd kimasíroztam a bejárat elé. Apu már serényen dolgozott, s mikor észrevett odadobott nekem is egy lapátot. Mosolyogva mesélt nekem, az ő gyerekkoráról, mikor még itt élt Finnországban, az anyai házban. Elmondása szerint nagyon rossz gyerek volt. Nagyis is ezt mesélte, mikor még élt, hogy apám tűzrevaló kiskölyök volt. Miközben mesélt, jókat nevetett saját bűnein, s én is kacagtam vele együtt. Hisz ki ne kacagna ha az apját azért büntetik meg a rendőrök, mert egy buli után hazafelé menet a haverokkal közterületen vizelt? Már épp a hasamat fogtam a nevetéstől, mikor szőke tincseim közé érkezett egy nagy lapát hó is. Itt kezdődött el a hó csata, melynek a  végén szerintem a bugyimba is hó volt fellelhető, nyomokban. Igaz, az addigi munkánk is kárba ment, de nem számított. A „hó csata” közben kijöttek a kutyusok is, akik a maguk földtől maximum 25sm-es magasságukkal, fürödtek a hóban.

Imádtam a teleket Espoo-ban, imádtam az együtt töltött időt apuval. Mindig apás voltam, mondjuk nem tudom mi lett volna ha van mellettem egy anya is. Apunak voltak barátnői, de egyik se tartott olyan hű de sok ideig. Általában miattam, mert nem akartak egy gyereket… vagyis nem akartak egy kész gyereket. Sose volt pótmamám. Apu mindig azt mondta, anya csak egy van, és hogy ha akarok, akkor költözzek vissza nyugodtan anyuhoz és a tesóimhoz. Lenne normális családom szerető szüleim, de én sose vágytam vissza. Azután a  bizonyos eset után. Sokszor átrágtam már magam a dolgokon, és mindig arra a döntésre jutottam, hogy én vagyok a hibás. Bár apa szerint nem vagyok hibás. Egyszer úgyis kiderült volna, s jobb „most”, mint 10 év hazugság után.

Könnyeim megint megeredtek, mikor egy halvány emlékkép villant be. „Nem a te hibád Hannah. Anyunak, és apunak jobb lesz így. Külön. De te biztos, hogy velem akarsz jönni?” – s ekkor az eddig mellettem guggoló apukám, egy kósza barna hajtincset a fülem mögé simított, s közben letörölt egy vándor könnycseppet. Igen, eredetileg barna a hajam, de két éve befestettem szőkére. Valahogy úgy éreztem jobban illik hozzám, meg finn ország a szőkék világa. Bár vicces. Barna bőrömmel, kitűntem a tömeg közül, de jól éreztem magam. Barátaim, ha piszkálni akartak Barbie-nak hívtak. Sokak szerint öregít is a szőke haj, de nem nagyon érdekel a nagy tömeg véleménye. Apunak is tetszett, nekem is, s ez volt a lényeg. Jahm meg Davidnek is, meg Hope-nak is. 

Így bele gondolva Hope-pal is alig beszélünk. Eltávolodtunk egymástól, bár sokat köszönhetek neki, hisz felkapart a padlóról apa halála után. Talán már éhen haltam volna, ha akkor nem segít, de talán jobb is lenne. Ekkor megszólalt, bennem egy belső hang, apa, hangján, hogy ekkora baromságot még életembe nem mondtam. Igaza van. Hisz sok tervem, van még az életben. Egy szerető férj, gyerekek, unokák. És már látom a ráncos Freyát.

Az idő későre járt. Vagyis a kint ücsörgéshez és az önemésztéshez. Hasam kordulása jelezte, hogy nem ártana valamit enni. Mivel Niall felfalta az összes kajám, így elővettem a csokis müzlit, és a tejet, majd belapátoltam egy tálkával. Igazából nem tudom mennyi az idő, de azt tudom, hogy testem egy forró fürdőre vágyik, és utána elmém egy jó könyvre. Engedelmeskedtem a felső hatalomnak, és 1 óra múlva már a könyvet bújtam. Paige Toon Daisy nyomában. Ez kell nekem. Forma-1es, szerelmes, bár kicsit szomorú is, de vicces is. Igaz, már kétszer olvastam, de harmadjára is neki kezdtem. Ott jártam mikor… Will meghalt, vagyis erre emlékszek utoljára, s elnyomott az álom. Vagyis, utolsó kép, mikor lekapcsoltam az éjjeli lámpát.

Másnap korán keltem. Egy rémálom a  hibás. Mindenféleképpen le akartam esni az Eiffel-toronyról. Így álmosan botorkáltam le a konyhába, ahol készítettem egy nagy bögre forró teát. Mivel az óra még csak fél 8at mutatott, pizsamába beültem a tévé elé, s elkezdtem nézni valami reggeli műsort. Épp a Forma-1-ről beszéltek, elkezdtem jobban figyelni. Igen, esőt jósolnak a hétvégi Silverstoni (angliai) futamra, de ez nem meglepő, itt a szigetországban. Mivel még mindig esett az eső, ezért felöltöztem, s ráadtam a kutyákra is „esőkabátot” majd elindultunk sétálni. Ők se élvezték az esős időt és én sem, így egy 20 perces séta múlva már a bejárat kapuban álltunk, s a postaládát ellenőriztem. A leveleket külön csoportosítottam, meg a  befizetendő számlákat. Ó Yeah! Akkor ma ezeket is befizetem, meg el kell mennem még pár hivatalos helyre, majd be az irodába aláírni a felmondási szerződést, az ex kollégákkal és leadom az ügyvédeknek a 1D szerződést, majd jövök haza. És utána meg tervezek egy egyszemélyes kiruccanást Hastings városába. Vagyis csak a tengerpartra akarok lemenni. Egyedül távol London nyüzsgésétől. Talán felhívom Hope barátném lenne-e kedve velem jönni. Ha nem az se baj.

Mivel már indulnom kellett, ezért felöltöztem, majd 15 perc múlva már indultam is be az irodába. Gépiesen mentem be az irodába, közbe köszöngettem mindenkinek. „Hatalmas” életkedvvel, ületem bele a székbe,s  kutakodtam a táskámba. Elővettem a telefonom, majd a töltőjét s bedugtam a konnektorba. Jobb dolgom nem lévén, még nem jönnek, addig átmentem az ügyvédekhez, s leadtam ellenőrzésre a 1D-s szerződést. Mikor mentem vissza az irodába, Lisa asztalánál már ott álltak a férfiak.

• Jöjjenek be uraim. – mosolyogtam, bár bevallom nem nagyon volt kedvem velük bájologni. – Kértek esetleg valamit inni?
• Én inkább gyorsan aláírnám a papírokat s mennék is. Tudja, főnök, – mondta gúnyosan – elköltözünk a családdal.
• Örülök, Peter, hogy máris sikerül új munkát találod. És nem kell gúnyolódni. Nem öt évesek vagyunk tudtommal, de ha te annak érzed magad, akkor váljék egészségedre. És itt írd alá légy szíves, aztán mehetsz utadra. – nyomtam elé a papírt.

Aláírta már ott sem volt. Hál istennek.  Nem is tudom, hogy bírtam volna vele dolgozni. Szerencs, hogy felmondott. Kész agyrém az a férfi. Scott, a másik már sokkal normálisabb volt. Szó nélkül aláírta a papírokat, majd elköszönt és távozott. Úgy döntöttem, nem veszek fel senkit se helyettük. Inkább befektetőket keresek. De majd azt is máskor… a cég anyagi helyzete kiváló, szóval most így pont jók vagyunk. Kiszóltam Lisának, hogy elmegyek, (azt nem kötöttem az orrára, hogy Hastingsbe megyek) s telefonon elérhető vagyok. Visszamentem az irodába, összeszedtem a cuccaim, majd bezártam az ajtót s már indultam is lefele. Közben Simon, az egyik ügyvéd a kezembe nyomta a 1D-s szerződés végleges változatát. Ezt eltettem s már autóba is pattantam. Mielőtt elindultam felhívtam Hope-ot nincs-e kedve velem tartani. Ő sűrű, bocsánatkérések közepette elmondta, hogy pakolnia kell. Pont neki?! Ezer évben egyszer ha összepakol. Lány létére elég rendetlen, de sebaj. Nos, így egyedül vágok neki a Dél Anglia kisvárosnak. Rádiót bekapcsolta, elindultam Londonból kifele. Még be kellett volna mennem a hivatalba, meg a  fiúkhoz beugrani, de menekülni akartam a nagyváros zajától. És az emlékektől. Bár talán rossz helyre, megyek hisz itt is többször megfordultunk apával, de nem érdekel. Egy óra múlva, na jó 50 perc volt, de, hát ha sehol se voltak rendőrök… Leparkoltam egy tengerparthoz közeli helyen, majd kiszálltam a kocsiból, s táskámat vállamra akasztva elindultam a tengerhez. 10 perc séta után, már ott sétáltam a parton. Leültem a partra, s figyeltem az itt szaladgáló gyerekeket.

Én is ilyen voltam. Apukám, állandóan csak ült és nevetett rajtam. Emlékszem, mikor Franciaországba voltunk a házunknál. Emlékeimben feltűnik egy barna hajú, kislány akinek haja két copfban volt felfogva. Ruhája a térdéig ér, de már csupa víz, s a kislány, csak mosolyog, hogy az apukája bosszankodik. Barna szeme huncutul csillog, (vagyis a képekről ez jön le) s locsolja az apukáját vízzel.  Ekkor az emlékképek megelevenednek, s már a múltban vagyok. Nem élem újra az eseményeket, inkább kívülről szemlélem saját magam és az apukám. Míg „ők” játszanak, én 18 éves fejjel tértem vissza, s számukra láthatatlan vagyok. Ez így olyan jó. Látni mosolygós arcát, gyönyörű, élettel teli zöld szemébe belenézni, s érezni parfümjének ismerős illatát. S érezni azt a hatalmas szeretetet amit a kislány, vagyis felém érzett.

Egy ismeretlen hang szólított meg, mire kinyitottam a szemem, ami könnyben úszott.

• Elnézést, mit tetszett mondani? – kérdeztem az idős nénit.
• Azt, kérdeztem angyalkám, hogy jól vagy-e. – mosolygott a néni s leült mellém.
• Persze, jól vagyok köszönöm. – Hazudtam, s egy mosolyt facsartam ki magamból.
• Nem, hiszek én neked kislány. – mondta a játékosan, mégis komolyan a néni. – Nekem elmondhatod, nálam biztonságban van a titkod.
• Hát jó. Röviden annyi, hogy apukám 3 hete halt meg. – majd legördült egy könnycsepp az arcomon.
• És anyukád? Ő nem támogat? Nagyszülők esetleg? – kérdezte a néni. – amúgy Sophia vagyok – mutatkozott be.
• Freya vagyok, és anyával nem tartom a kapcsolatot. Se anyai nagyszüleimmel. Apai nagyszüleim se élnek már. Szóval egyedül vagyok.
• De hisz, nem vagy egyedül… anyukád, biztos támogat. – erősködött Sophia.
• Sophia, ezt nem értheti. Túl régóta nem beszélek vele, neki van másik családja. Én meg csak egy nyűg lennék az első kapcsolatából. Nem akarok velük élni. Túlságosan fáj, amit velem és az apámmal tett. És ha most megbocsájt, haza mennék. Tudja én Londonban élek. Csak, lejöttem, menekülni ide, az emlékektől, de ahhoz a Marsra kellene költöznöm. Vagy még az is túl közel van. – nevettem fel keserűen.
• Kincsem, egy anyának sose nyűg a gyereke. – tette kezét a vállamra.
• Akkor nem ismeri az én anyámat. Tudja, én vagyok a „család” fekete báránya. De most ha tényleg megbocsájt, tényleg mennem kell.
• Dehogy kell menned, kislányom. Menekülsz. Tudom én. Gyere át hozzám egy teára. Itt lakok 10 perc gyaloglásra. Nem foglak megenni. Egyedül élek. – mosolygott Sophia
• Rendben. De nem akarok zavarni – adtam meg magam, s követtem Sophia-t