Sziasztok!
Meghoztam a friss részt. Látom hogy rendszeresen visszajártok az oldalamra, ami nagyon jól esik, és köszönöm a több mint 12 ezer oldalmegjelenítést. Ezzel is jelzitek nekem, hogy tetszik amit írok. Meg ugye a kommentek, és üzenetek. Annyira jó érzés olvasni, hogy nem csak a semmibe írom hanem valaki el is olvassa.
A komikat mindig szívesen fogadom, de nem fogok kommenthatárt megszabni, mert akkor valószínűleg nem haladnánk 5ről a 6ra. Így csak reménykedek hátha írtok :P
na de elég a rizsából íme a rész:
Freya
szemszöge:
Az
idő gyorsan repült, s már teljes harci készültségben várom a beszállást
Párizsban. Nehéz volt otthagyni Marseille-t, Olivert, de sajnos hív a
kötelesség ráadásul megígértem, hogy ott leszek a fiúk mai koncertjén, szóval
nem tudok tovább úgy itt maradni, hogy ne szegjem meg az ígéretem, miszerint
ott leszek. Azóta SMS-ben Harryvel megbeszéltem, hogy Paul beenged, nem kell,
hogy belépőm legyen, de mivel a menedzserül leszek, kapok majd egy kártyát,
amivel bemehetek.
A
Párizsból Londonba tartó járat 15 perc késéssel indul, ami annyit tesz, hogy
hazamenni csak úgy tudok, ha kések egy kicsit a koncertről, és még így se tudok
átöltözni, vagy lekésem a koncertet. Istenem, de bőrönddel meg nem állítok be a
koncertre. A gyorsaság kedvéért, belepakoltam egy kézi táskába a szükséges
cuccom, így csak annyira ugrok haza, hogy majdnem szó szerint bedobjam a
cuccom.
A
gép szerencsésen landolt, és én egy párduc sebességével száguldottam a
csomagjaimért, majd ki a reptérről. Leintettem egy taxit, s már száguldoztam
hazafelé. A sofőr leparkolt a házam elé, s kimértem mormolom neki, hogy
mindjárt visszajövök, várjon meg. A bőröndjeim szinte nem is érintették a
földet úgy száguldoztam. A biztonsági kód után, bejutottam a kertbe. Még egy
kód utána házba, s csak beraktam a nappaliba a bőröndöt, majd pötyögtem is be a
kódot, és zártam a házat, majd a kaput, s a táskával a vállamon tornacipőben
rohantam a taxihoz. Szerencsére nem akadt össze a lábam így a taxi ajtót
becsapva, már diktáltam is a stadion címét, ahol már messziről lehetett
hallani, hogy ma tele van rajongókkal. Megállt a stadion bejáratánál, majd a
kezébe nyomtam a fuvarozás összegét, s már el is hajtott. Telefonomon
ellenőriztem, hogy barna tincseim, hogy állnak bár lényegtelen. A VIP-esek
külön bejárata nyitva volt, s ott állt Paul is. Figyelte a koncertet, bár a
srácok biztos szóltak neki, hogy jövök, ezért nem zárhatott ki.
Megkocogtattam
Paul vállát, aki hirtelen fordult felém, s majdnem el is estem a nagy lendülettől.
- Freya??? – kérdezett
bizonytalanul.
- Igen, én vagyok. Elnézést a
késésért, késett a gépem. – fontam át a mellem előtt a karom, mert ami
Franciaországban jó ötletnek tűnt, ruha szempontból, az Angliába kevésbé
bíztató.
- Gyere be csajszi. Hú,
valami megváltozott rajtad…
- Rá, se ránts Paul. Hol jár
a koncert?? – kérdeztem, s már bent álltunk teljes testünkkel, a
stadionban álltunk, s az ajtót is becsuktuk.
- Most a felénél. – Közli Paul,
majd valamit dörmög a mini mikrofonjába, ami azt hiszem, a fiúk fülesével van
összekötve, de nem biztos.
Elbambulva
figyelem a srácokat, s most értek a dal végéhez. Mondtak valami olyasmit, hogy
be akarnak mutatni egy különleges személyt, de nem nagyon figyeltem rájuk.
Három fiú maradt a színpadon, Harry és Liam, és Zayn, de Louist és Niallt
semerre se láttam. Nem is foglalkoztam a dologgal, s a táskámat összehúztam,
mert eddig nem sikerült, majd valaki befogta a szemem, s felemelt a karjaiba.
Igazából
halvány-lila gőzöm sincs, hogy mi történik velem, csak annyit tudok, hogy egy
felsőtestnek vagyok dőlve, másképp kiesnék a valakinek a karjai közül, és egy
másik valaki a szememet fogja be. Sikítani nem akartam, úgy se hallanának, nem
kapálódzok, mert a filmekbe láttam, hogy ilyenkor mindig csak feldühítem az
elrablót és megerőszakol, vagy megver, vagy megöl, így inkább hagyom hagy
cipeljenek. A tini lányok meg csak sikítanak, mint akit ölnek, így inkább a
fülemre tapasztottam a kezem. Jézus Krisztus, Paul miért nem mentettél meg? Érzem,
hogy rázkódunk olyan, mint ha valami emelkedőn mennénk fel, de igazából
fogalmam sincs.
Egyszer
csak lábra leszek állítva, s az a valaki, aki felhozott, mögém állt,
szerencsére mert hátra este volna. Erre ő csak kuncogott. Elvette az idegen a
kezét a szememről, s látom, hogy a színpadon állok. Mellettem Niall, aki
valószínűleg a szemem fogta be, mögöttem Louis, aki valószínűleg felhozott ide,
s a másik oldalamon a másik 3 fiú. Mind csak mosolyognak, majd egyszerre
megölelnek.
- Ó istenem, összetörtök. – Nyöszörgök,
mikor elengednek, s a közönség csak visít tovább.
- Srácok, szeretnénk
bemutatni egy nagyon fontos személyt számunkra. – Ragadta magához a szót
Niall.
- Igen, szóval ugye tudjátok,
hogy az előző menedzserünk ki akarta tenni a bandából Niall-t, de ez a
bájos hölgyemény, nem hagyta! – folytatta Louis.
- Igen, sokat segített
nekünk, így egybe marad a banda, s Niallnek olyan biztos a helye itt a
bandában, mint, hogy zöld a szemem. – vigyorgott Harry.
- És, boszorkányosan tud
viselkedni, tegyük hozzá… - vigyorgott Zayn. Ezt már nem hagyhattam
annyiban így a még mindig mögöttem álló Louis kezéből próbáltam kikapni a
mikrofont, de erősen fogta így kezestül együtt a számhoz emeltem a
mikrofont, s muszáj volt megvédenem magam!
- Ez nem igaz Zayn. Tudod,
hogy nem vagyok boszorkányos! – mondom s Zayn felé fordulok.
- Egy szó, mint száz, ennek a
lánynak köszönhetjük, hogy a régi menedzsertől megszabadultunk, s Niallünk
is maradt. – fejezte be Liam.
- Igen. Lányok, hagy mutassam
be nagyon jó barátunkat Freya-t!!! – kiáltotta el magát Niall. – Freya
nagyon hálás vagyok, neked amit értem, és a bandáért tettél. – mondta majd
magához szorított. Igazi Niall ölelés. Imádom.
- Nééézd!!! Összeöltöztetek
Louival!!! – kiáltott fel Harry! És tényleg! Piros rövidnadrág volt
rajtam, csíkos felsővel, igaz annak az egész háta csipke, és tornacipő
volt rajtam. Na, igen eléggé hűvös ez a szerelés itt Angliában.
- És a hajad is
megváltozott!!! Most veszem észre, hogy bebarnultál. – fogott egy tincset
ujjai közé Zayn, hogy közelebbről megvizsgálja. Komolyan, mint ha nem is
egy koncerten lennénk. Megint fogtam Louis mikrofonját, s beleszóltam.
- Srácok örülök, hogy
bemutattatok a rajongóitoknak, külön köszönöm, Zayn, hogy
leboszorkányoztál, és igen befestettem a hajam, de ez az eredeti színe. A
többit majd 12 szem közt megbeszéljük. Nektek koncertetek van. – majd
visszaadtam Lou kezébe a mikrofont s megölelt. Fülembe suttogta, jó
szokásához hívem, mit gondol: „Jó
lett a hajad” majd elvigyorodik s elhúzódik tőlem. Én csak megcsóválom
a fejem, s a kezem a homlokához teszem, nem-e lázas, de ennek hatását nem
érzem. Gyorsan még megölelek, mindenkit majd kifutok a színpadról, s
folytatódik a koncert.
Első
gondolat az volt a fejembe, hogy megölöm a srácokat, hogy tehettek velem ilyet,
de aztán átgondolva még egyszer, nagyon kedves is volt tőlük. Végül a koncert
végéig, ott álltam a színpad szélén s onnan figyeltem őket. David sokkal
nyugodtabbnak tűnt, s mintha megkönnyebbült volna, hogy épségben itt vagyok.
Egy
rajongó szemszöge:
Legjobb
barátnőmmel már órák óta vártuk, hogy beengedjenek minket, s az első sorokban
tomboljuk végig a koncertet. Minden nagyon jól alakult, de egyszer csak Louis
is Niall lefelé vették az irányt, egy bizonyos személy miatt. Amiatt a csaj
miatt, aki későn érkezett, s ügyet sem vet rájuk, nézi manikűrözött körmét.
Egyszer csak Louis felkapja a csajt míg Niall arra ügyel, hogy „szerencsétlen”
áldozatuk ne lásson semmit. Bár szerintem ez a kis akció nem véletlen volt.
Irigységet
érzek iránta, a barna hajú „ciklon” iránt, akire az egész One Direction figyel,
s belém bújik a sárga ördög is, mely azt akarja, hogy Niall az én szememet
fogja be. Ez a csaj nem tudom mit tehetett, hogy a fiúk ennyire kitűntessék a
figyelmükkel, ráadásul Louis úgy vigyorog, mint ha álmai asszonyát cipelné.
Amikor
a csaj felkerült a színpadra mindenki megölelte, s engem belülről mardos az
irigység. Miért ő?!!! Elismerem szép lány, de olyan fiatal, biztos
valamelyiküknek a barátnője. De egyik se csókkal köszönti, meg Daniellet se
mutatta be Liam se Elenaort Louis. Ez valami más, a közönség feszült, közben
barátnőm, dühösen fújtat eggyet amikor Harryt öleli a kis ribanc. Perpill nem
tudok rá jobb szót mondani. Bár biztos vagyok benne, hogy a féltékenység beszél
belőlem.
Végül
a srácok elkezdték magyarázni, hogy ki is ő és mit tett. Esküszöm, ha nem angol
lennék, nem érteném, mert egymás szavába vágva magyarázták el, hogy el, hogy ez
a nőszemély akadályozta meg, hogy Niallt kitegyék a bandából. Most, hogy már
tudom mi jót cselekedett ez a lány, kettős érzés van bennem. Örülök, hogy
Niallt megmentette, de féltékeny is vagyok rá, mert őt ismerik, a fiúk rólam
meg azt se tudják, hogy létezem. Biztos vagyok benne, hogy ennek a történetnek
még nincs vége, pedig lement a színpadról s a fiúk énekeltek tovább.
Freya
szemszöge:
A
koncertet a színfalak mögött töltöttem és megismertem a srácok stylistjával és
annak kislányával. Lux nagyon bár nagyon félénk kislány, a végére együtt
játszottunk. Játszottunk túlzás, de ott ültem vele, s közben az anyukájával
beszélgettem. Elmesélte, hogy az élet a fiúk mellett kész kabaré, de sokat
segítenek Lux körül. Lux meg imádja mind az öt srácot. Kérdezte, hogy
van-e tesóm, mire elmondtam, hogy 2
húgom van, de nem velük élek. Olyan rossz, hogy ha valamit elkezdek mondani,
akkor van egy DE. Van két húgom, de sose éltem velük. Apum meghalt, anyum él,
de egyedül lakok, mert... És az ilyenek olyan bosszantóak. Fárasztó
elmagyarázni, hogy mi miért van. De sajnos ez van… A koncert véget ért s a fiúk
fáradtan jöttek hátra a színfalak mögé, s rögtön már a kanapén ültek kezükben
vízzel. Lou (Lux anyukája) és Lux gyorsan le is léptek, hisz a kicsinek aludni
kell. Megöleltem a nőt, majd egy kóla társaságában leültem a fotel szélére,
amelyben épp Niall ült. A srác csak fáradtan az oldalamnak döntötte a fejét s
már szemei csukódtak le. Ezt nem hagyhatom nem azért jöttem ide.
·
Niall! Niall!!! – rázogattam meg egy kicsit a
fejét, mikor álmosan kinyitotta a szemét. – Ne aludj szöszke. – vigyorogtam rá
·
De lécciiii – nézett rám, gyönyörű kék
szemeivel. Igen talán a kékszemű pasik miatt imádtam Finnbe élni. Mindig is a
kék szem volt a gyengém.
·
Liam, szóval neked volt az a pompás ötleted,
hogy legyek a menedzser is ugye? – húztam össze a szemöldököm.
·
Igen. Tudod, szerintem a fiúk is örülnének, ha
elvállalnád ezt a munkát. És már ismersz is minket. – hadarta el mondandóját.
Felálltam
a fotel széléről s elkezdtem oda visszajárni, két pont között. Közben
gondolkoztam, s mérlegeltem a dolgot. Közben a zsebembe megszólalt a telefon,
pont a legrosszabbkor, s idegesen csattantam fel.
- Igen?!
- Elnézést a zavarásért,
Freya Hannah Hamiltonnal beszélek? – kérdezte egy nő portugálul.
- Igen. Ki keres? –
kérdeztem, s még mindig járkáltam. Magamon éreztem pár fiú tekintetét,
akik szerintem lassan beleőrülnek a járkálásomba.
- Paulina Carter vagyok,
Portugáliából. Ugye jól tudom, hogy az édesapja meghalt? – lefagytam!
Megálltam a járkálásban, s a kanapé mögé mentem majd lecsúsztam a földre,
s kicsordult az első könnycsepp.
- Igen. Jól tudja sajnos. – szinte már
suttogtam, a fájdalomtól.
- Nos, akkor Brazíliába kell
jönnie, hogy elrendezzük a papírokat, hogy hivatalosan is öné a ház. Mikor
tudna esetleg ide repülni? – folytatta gépies monoton hangon.
- Ő, azt hiszem hétfőn. De
akkor kérem, próbálja meg úgy intézni, hogy ne kelljen hetekig az
országban lennem. Max 2 napot tudok ott lenni. – beszéltem még mindig
halkan, mert ha egy kicsit is hangosabban kezdek el beszélni nem csak a
könnyem fog folyni, hanem a hangomon is meghallatszódik a fájdalom.
- Rendben. Akkor találkozunk
hétfőn, s ígérem, aznap mindent elintézünk. Viszont hallásra.
- Viszont hallásra. - majd
kinyomtam a telefonom, s felhúzott térdeim átöleltem a karommal, s hagytam
hagy folyjanak a könnyeim, mely sosem apad el. Valaki felállt a kanapéról,
s odaguggolt mellém, majd jöttek többen is. Valaki megölelt, én
hozzábújtam és sírtam. Nem érdekelt, hogy kik vannak most körülöttem.
- Sss, ne sírj Freya. Mond el
mi a baj. – simított végig a hajamon, az, aki az ölébe húzott s immáron a
kanapén ültünk.
- Nem, akarom. Nem akarok
róla beszélni. Annyira fáj. – motyogtam magam elé, miközben a kezemet néztem
- Freya. – Emelte fel Louis a
fejemet, s úgy látszik az ő pólóját sírtam tele. – Muszáj lesz egyszer
elmondani. Neked is jobb lenne. – mondta majd letörölte a könnyeim.
- Sajnálom, de ez nekem nem
megy. Nem tudok róla beszélni. Még inkább fáj már a gondolat is. Annyira
fáj, amennyit te el se tudsz képzelni. Minden mozdulatomra ügyelni, kell,
hogy ne jusson eszembe. És igen, leszek a menedzseretek, de most mennem
kell. Jó éjt. – majd felpattantam Louis öléből, táskámat kezembe véve
elindultam ki a koncert helyszínéről.
Vajon
meddig bírom, ezt a sok terhet és titkot? Vajon mikor roppanok össze? London
utcáin siettem előre haza, s igaz késő éjszaka van, de nem akartam taxit hívni.
Még. Fázok, nagyon fázok, de a hideg szél fel is élénkít. Már 10 perce
gyalogolhattam mikor lelassít mellettem egy kocsi, lehúzza az ablakot és Louis
szól hozzám.
- Freya, kérlek, ne légy
makacs, s hagy vigyelek haza. David kinyír, ha valami bajod lesz, még egy
megfázás miatt is. – érvelt a meleg kocsi mellett, majd megállt, kipattant
a kocsiból, s rám nézett. – Freya kérlek. – nézett rám kék szemeivel, majd
rám terítette a pulcsiját, melybe én belebújtam majd némán követtem a
beszálltam a baloldalra. Ez az anyósülés itt. Némán hajtottunk a kocsival
London utcáin. Nem is figyelem merre megyünk, de egyszer a kocsi megáll, majd
Louis kinyitja nekem a kocsi ajtaját, s kiszállok. Bevezet egy házba, mely
gondolom az övé és Harryé, vagyis ahol laknak, de többen itt ülnek. David
némán feláll, s odarohan, majd megölel.
- Kérlek, többé ne csinálj ilyet.
- Sajnálom, hogy elrohantam,
hogy kiborultam, és azt hiszem ideje, hogy megtudjátok miért. –
sóhajtottam egyet, s minden szempár rám figyelt, közben Louis hozott egy
pohár vizet.
- Gyere, ülj le. – mondta
Zayn s szorítottak helyet a kanapén.
- Több mint egy hónapja
hordozom a titkom. Ekkor változott meg, minden körülöttem. És ezt
köszönhetem Londonnak, meg a szerencsétlen véletlennek. Sose láttátok, még
apukámat, sose beszéltem róla, sose mutattam be. Pedig az övé volt a cég.
Mit meg nem adnék, ha még mindig az övé lenne. Költözésünk napján, mikor
jött a haza, a repülőtérről, egy részeg sofőr áttért az ő sávjába és
frontálisan ütközött a két gépjármű. Apukámat kórházba szállították
életveszélyes sérülésekkel, és küzdöttek az életéért, de másnap a szervezete
feladta a harcot. Örökre itt hagyott egyedül. Haragudtam Londonra, a
tárgyalásra, mert velem jött volna délelőtt, de aznapra tettek neki még
egy tárgyalást. Mindenkire haragudtam. És egy csomó, Miért?-tel kezdődő
mondtam van még a mai napig a fejembe. De a legfontosabb: Miért vették el
tőlem az apukámat ilyen hamar? Fáj látnom a jövőt, ahol ő nem ismeri majd
a gyerekeim, nem tudja, hogy mire vittem az életben, És a közeli jövő,
hogy sose szid meg, ha valamit elcseszek, nem fog megdicsérni ha
lediplomázok, nem panaszkodik reggelente, hogy a kávéjába miért csak egy
kocka cukrot tettem és miért nem kettőt. Meg ilyen apróságok, de ez az én
harcom, nektek nem kell vele foglalkozni. – néztem fel rájuk, mert eddig a
szőnyeget figyeltem. – És Brazíliából telefonáltak, hogy el kell mennem,
hogy a papírokat elrendezzük, hogy megörököltem a házat meg stb. És fájt
ráébredni a dolgokra, újra meg újra.
– Niall odajött hozzám s könnyes szemmel megölelt.
- A barátok azért vannak
Freya, hogy segítsenek a másiknak. Én szerintem mi már nem csak
munkatársak vagyunk, hanem barátok is. És most már értem David idegeit, hogy
miért aggódik ennyit érted.– ült le a kanapé szélére szőke barátunk.
- Igen, Freya, egy ilyen
törékeny lánynak, nem szabad ekkora terhet egyedül cipelnie. – értet egyet
vele Liam is.
- Úgy éreztem, hogyha
elmondom nektek, vagy bárkinek, azzal kiadom magamból az emléket, s
egyszer csak eltűnik. Az a kevés is, ami megmaradt nekem. Hogy semmi
foszlik az emlék.
- Ez nem történhet meg Freya.
Mert ha már tükörbe nézel, láthatod apukádat. Nagyon hasonlítasz rá. Csak
persze női kiadásban. Ugyan az –az orr, ugyan az a homlok, hogy is mondta
apud, ugyanolyan cuki füled van, és szép hosszú nyakad, mint neki. Csak a
szemetek más színű körülbelül. – magyarázta David.
- Apukád büszke lenne rád,
hogy ennyire megállod a helyed, az életben! – ölelt át Louis.
- Köszönöm srácok, de ha
megengeditek, elmehetek aludni? Vagy hazamenjek? – kérdeztem.
- Dehogy mész haza. Aludhatsz
a szobámba, majd én alszok Harryvel. – öklözött bele haverja vállába, aki
azt szívesen fogadta.
Elaludtam
volna a kanapén is, vagy a földön, de köszönöm Louis. Rendes vagy.