NO.2

Úgy gondoltam felrakom a következő fejezetet :)
Örülök, hogy kaptam kommenteket is, meg szavazatokat is.
A következőt 4komment után hozom :) Naa lééci :D nekem jó ha Chatbe írtok az is :) meg szavazzatok, hogy  -hogy tetszett.

NO.2

2 héttel ezelőtt

-     Hercegnő, mit szólnál ha azt mondanám visszaköltözünk Londonba. – szólított meg apu vacsora után. Hát igen, már 3 éve lakunk Finnországba. Ami úgy érzem az igazi hazám. Apu félig finn, anyai részről, s apu is annak vallja magát meg én is.

-      Hát ha azt várod, hogy ujjongjak örömömben, nem fogok, de rendben. Bevallom már egy kicsit hiányzik London, de ha nem hoztad volna fel a témát akkor nem mondtam volna.

-          Nyugi Freya. Nem adjuk el ezt a házat se. Bármikor visszajöhetünk, de mivel a cég Angliába van célszerű most ott lennem egy kicsit. Főleg, hogy most így fellendült.

-          Rendben apu. Veled bárhová elmegyek. – majd felálltam az asztaltól, a mosatlant betettem a mosogatógépbe, majd megöleltem apát. – szeretlek apa – mondtam a legőszintébben.

-          Én is Kicsim. És akkor mikor induljunk?

-          Hm.. mi lenne ha a szülinapomat már otthon töltenénk – nevettem

-          De hisz Augusztusba szültetél

-          Tudom. Mit szólnál ha… hm nem is tudom mond meg te

-          Na jó. Menjünk akkor Jövő héten. Csütörtökön.

-          Rendben. Megbeszéltük. Én viszont ha megengeded elmennék pár barátommal a parkba

-          Menj csak. Még szerintem fent leszek mikor hazajössz

-          Apa! Aludnod kell.

-          Jól van.. majd meglátom

Gyorsan eltelt az idő s már szerdát mutatott a naptár. A bőröndjeim már katonás sorban álltak s csak arra vártak, hogy holnap visszamenjünk Angliába. „ők” várták, én meg minden pillanatot kihasználtam míg itthon vagyunk. Délután 3kor apa szólt ki a kertbe, ahol épp a kutyusainkkal játszottam, hogy holnap nem tud a reggeli géppel jönni velem. A tárgyalása ami ma lett volna átették holnapra. Így majd az esti géppel jön. Ennek egy cseppet se örültem, hogy majd kései órán vezetnie kell ezért felajánlottam, hogy kimegyek elé, de kedvesen elutasította

-          Nem hercegnő, tudok vigyázni magamra. – mondta majd puszit nyomott a fejem búbjára

Éreztem ahogy mesélés közben a kezemmel automatikusan arra a pontra tettem ahol apa megpuszilt. A szemem könnyes volt, s hangom is meg - meg remegett.

- Nem kell folytatnod ha nem akarod – jelentette ki Chris de a szavak nem nyertek értelmet a fejemben így mint aki meg se hallottam folytatta az egészet

-          De komolyan apa. Inkább gyere a pénteki első géppel. Utálom ha este vezetsz. –unszoltam aput hátha beadja a derekát

-          Freya nézz rám. Nem lesz semmi baj.

Hát oké, nem sikerül meggyőznöm a magam igazáról, de úgyse lesz semmi baj! Nem lesz semmi baj! Ezzel nyugtattam magam egész este, s ezzel is aludtam el. Reggel nem voltam valami kipihent. Hajam is úgy állt mint egy szénakazal s mire ezt kifésülöm…Végül bekapcsoltam a rádiót, hagy szóljon a zene. Erre táncikáltam s együtt énekeltem az énekesnővel ki perpill Rihanna volt.

-          Kicsim, levittem a bőröndjeidet a kocsiba. Már csak te hiányzol.

-          Megyek apu. -  Már csak a szandálomat kellett felvenni. Fehér nadrághoz vettem fel egy piros félvállas bő felsőt s alá egy fehér toppot. Mivel Finnországban nincs az a nagy hőmérséklet, egy fekete pulcsit kaptam magamra. Ezután indulhattunk is

Hamar kint voltunk a reptéren. Túl hamar! Szerettem volna még egy kis időt apuval tölteni, igaz csak egy napig leszünk távol egymástól.

-      Apa. Nagyon szeretlek. Te vagy a legfontosabb nekem – úgy éreztem muszáj elmondanom neki. Nehogy egy pillanatra is elfelejtse milyen fontos nekem. A legfontosabb, mindenki közül.

-          Imádlak hercegnő. Holnap találkozunk.

-          Apa. – szólaltam utána

-          Igen?

-          Ideadod a pulcsidat? Csak holnapig – néztem rá angyalian

-          Tessék kicsim. Aztán okosan.

Imádlak – formáztam néma szót az ajkaimmal, majd eltűntem a tömegben s felszálltam a Londonba tartó gépre. Egész úton a közös képeinket nézegettem, amit az utolsó nap készítettünk. Apu bolondnak tartott, de nem érdekelt.

Mosolyogtam, s letöröltem egy könnycseppet az emlék hatására.

Szerencsésen megérkeztem haza s idegenként járkáltam Londoni otthonunkban. A kutyusok is ezt tették. Pedig itt laktunk mielőtt hazamentünk Finnországba. Elkezdtem pakolgatni, nagyjából kicsomagolni s elmentem bevásárolni is mire apu hazaér legyenek friss alapanyagok itthon. Üdvözöltem a régi ismerős arcokat akik tudakolták, hogy vagyunk, hol van apu hogy mennek a dolgaink, én meg készségesen válaszoltam. Ciki vagy nem ciki néha el kellett gondolkoznom mit mondjak… minden finnül jutott eszembe. Mint egy kezdő angolt tanuló aki Londonba érkezett. Valahogy így éreztem magam. Nyugodtan tértem nyugovóra, hogy minden rendben és ma már itthon alszik apa.

Éjfél fele felriadtam álmomból s fájdalmat éreztem a szívemnél. Gondoltam csak elnyomtam ezért a hátamra feküdtem, hogy a belső szerveim ne nyomják egymást.

Arra gondoltam, hogy így jobb lesz, de nem. A fájdalom nem akart megszűnni ezért kerestem egy szem fájdalomcsillapítót, bár ez sem segített. Mintha kettétört volna bennem valami. Valahogy csak sikerült álomba ringatnom magam, bár álmom nem tartott sokáig. Telefonon kerestek. Hajnali fél 3kor. Ismeretlen szám volt, így felvettem

-          Miss Hamilton?

-          Igen. Miben segíthetek? – kérdeztem miközben felkapcsoltam az éjjeli lámpám.

-          Thomas Smith vagyok, a rendőrségtől keresem magát. - Elfogott a pánik

-          Az ön apja James Hamilton?

-          Igen. Ugye nincs vele semmi baj? – eluralkodott rajtam a pánik.

-          Sajnálattal közlöm, hogy az ön édesapja… - a rendőr normáltempóban beszélt mégis mielőtt kimondta volna ezerszer átfutott az agyamon, hogy ugye nem ugye nem - nem halt meg! Nem hallhatott meg!!! -  balesetet szenvedett –közölte a rendőr

-          És most hol van?! Jól van?!

-        Kisasszony ne essen pánikba az édesapját kórházba szállították. Biztosíthatom a legjobb kezek között van.

-          Azt mondja meg, hol van az apám! – kiabáltam a „szerencsétlennel”

Miután megkaptam a kielégítő választ felkaptam magamra valami ruhát, irataimat elraktam, bankkártyát készpénzt majd hívtam egy taxit. Nem tudott elég gyorsan menni az a csotrogány mint ahogy szerettem volna. Sürgettem is a sofőrt aki nem értette mi bajom van, hogy így rohanok, de nagyon nem érdekel a külvilág véleménye. Egy a fontos: Biztonságban tudni apámat!

Miután a taxi megérkezett a korház elé, a taxisnak kifizettem a jussát, majd berohantam az épületbe. A nővérke a második emeletre kísért, és azt mondta épp műtik. Enné többet nem mondhat, mindjárt jön a orvos.

Nos igen, a mindjárt az hajnali 5 lett. Nem aludtam egy szemhunyásnyit se. Nem nagyon kávézom, de ott abban a „rövid” intervallumban megittam 3mat. Pedig a kávé helyett valami erősebbet küldtem volna le a torkomon, de az automatán nem találtam a Vodka gombot.

Mikor a doki kijött  műtőből egyből neki estem

-          Doktorúr, mi van az apámmal?

-     Kisasszony, az apját nagyon súlyos sérülésekkel szállították be hozzánk. Mondhatni, csoda, hogy túlélte  az utat. A műtét jól sikerült de így is intenzív osztályon fog feküdni.

-          És a fel fog épülni?

-          Nem, tudni. Bízzunk a legjobbakban

-          Köszönöm Doktorúr

Bár közöltem volna vele, hogy cseszd meg a bízást, de nem tettem.  Miután aput felvitték az intenzívre én is elmentem. Szörnyű látvány volt. Mindenhonnan csövek lógtak ki. Így egyenletes pittyegés jelezte szívének egyenletes működését.

-       Apa, tudom, hogy nem hallasz de figyelj rám. Ha meggyógyulsz, esküszöm soha, de soha többet nem vezethetsz éjszaka. Ígérd meg nekem, hogy felépülsz. Szükségem van rád érted? Nem hagyhatsz egyedül a nagyvilágban! Nélküled egy senki  vagyok! – és elkezdtem zokogni A könnyim patakokban folytak, s mindig volt újabb és újabb. Szó szerint álomba sírtam magam, miközben apa kezét fogtam. Még így is milyen puha a keze.

Valamikor este 6 körül ébredtem. Még mindig ugyanabban a pózban voltam ahogy reggel ráhajtottam a fejem az ágyára. Csendben figyeltem békés arcát. A doki mondta, hogy teletömték gyógyszerekkel, hogy ne érezzen fájdalmat. Miután a doki kiment csak néztem tovább az arcát. Nem tudom meddig nézhettem az arcát, mikor egy gyenge szorítást éreztem a kezemen.

-       Apa! apa! Hallasz? Dad, I Love you...* – mondtam ki nagy nehezen hisz a sírás megnehezítette a dolgom. Ekkor hangos sípolással jeleztek a gépek, hogy valami nincs rendben. A dokik rögtön rohantak, s engem kitoltak a kórteremből…

Fél óra múlva a doki jött ki

-          Sajnálom Miss Hamilton. Az édesapja életét nem tudtuk megmenteni – vállon veregetett majd otthagyott.

Ledermedtem! Ez nem lehet igaz…

Valahogy hazajutottam, de nem egészen emlékszek hogyan s befeküdtem apu ágyába s keservesen kezdtem el sírni. Hol a párnába, hol az ég felé nézve kérdeztem Istent miért vette el tőlem az egyetlen szeretett személyt. Hol aput kérdeztem, hogy miért nem hallgatott rám, s jött a másnapi géppel. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, s csak egy kérdés lobogott a fejem felett. Miért??? Miért ő? Miért kellett elveszítenem. Soha se hallom már dallamos hangját sose érzem parfümjének illatát, sose mondja ki a nevem, sose ölel meg, sose mondja, hogy „szeretlek”. Üres vagyok. Mindenkit hibáztattam, hogy a tárgyalást áttették. Az ő hibájuk! Az én hibám amiért nem mondtam nyomatékosabban, hogy a későbbi géppel jöjjön. Vagy egyszerűen nekem is ott kellett volna még maradni vele. Nekem is abba a kocsiba kellett volna ülnöm.

3 napig senkihez se szóltam, senkivel se érintkeztem a külvilágból. Nem ettem egy falatot se. Csak a közös képeinket bámultam, s sírtam. Folyamatosan.

A negyedik nap Hope látogatott meg,s teljesen ledöbbent a látványomtól. Valahogy nagyjából emberré formált. Kiszedte belőlem, hogy apa meghalt.

-    Azóta 3 napja ő tart életben. Kaját töm belém, joghurtot müzlit, meg csokit, gyümölcsöt és hasonlókat.  Igaz Hope? – fordultam felé könnyes szemmel.

-          Igaz. Én akadályozom meg minden hülye ötletben…

-          Mikor leszünk már kész? – kérdeztem Christ.

-          10 perce kész.  – mondta csendesen. Mikor ránéztem könnyes volt a szeme – Sajnálom, nem lenne szabad elérzékenyülnöm.

Felvettem a pólóm, s megöleltem Christ.

-       Sajnálom, hogy ennyire kiborultam. És köszönöm, hogy könnyíthettem a lelkemen, bár a fájdalom sose fog enyhülni

-         Mi tetkósok már csak ilyen pszihomókusok vagyunk. Gyere be bármikor, hogy ha beszélni akarsz. S ne felejtsd el kenegetni. Itt a számom, ha baj van hívj nyugodtan

-          Kösz Chris. Mindent – öleltem meg megint

-          Nincs Mit Freya. Sziasztok.

---

* Apa, Szeretlek…