NO.21

IGEN! Jól látjátok. Hónapok után új rész. Sajnos nem sikerült hamarabb. De, itt van s olvassátok sok szeretettel

Pár hónappal később

Az emberek többsége már javában a Karácsonyra készül, míg én szó szerint menekülök előle. Igaz még szűk egy hónap van az ünnepig, de ahogy London utcáit járom, mindenhol visszaköszönt egy-egy karácsonyi motívum. Fogamat összeszorítva lépkedek el az üzletek mellett, mert ha arra kell gondolnom, hogy anyámékkal karácsonyozzak, nos felfordul a gyomrom. Inkább egyedül, vagy bemegyek az irodába s dolgozok. Egyszer csak megcsörren a telefonom, melyen Harry neve áll

• Merre vagy? – szól bele türelmetlenül.
• Nem is tudtam, hogy számadással tartozom neked. Amúgy épp az irodába lépek be… Most.
• Ugye tudod, hogy másfél óra múlva indul a repülőnk New Yorkba. És tudtommal te szervezted, vagyis a te ötleted volt ez a nyereményjátékos. Nem épp nekünk kellene elkésni…
• Harry te mit szívtál? Különben nem fogunk elkésni. Add ide Pault. Vele akarok beszélni.
• Szia Freya. Mondjad, miért ráztad le a csapat szívtipróját. – nevetett a telefonba.
• Szia. Az a helyzet, hogy nekem muszáj volt beugranom az irodába, de mindjárt megyek a reptérre. A srácokat vezényeld ki a reptérre, a cuccom már nálatok van, azaz a fél háztartás a turné miatt, nos lényegtelen szóval ott  a cuccom, vigyétek ki azokat, és találkozunk az előcsarnokban. Ha valaki nem lesz ott személyesen szabadítom meg a  golyóitól. Add át nekik. Szóval az előcsarnokban találkozunk. Szia. – Nevettem majd kinyomtam a telefont.

Az irodából összeszedtem még a szükséges cuccokat, majd bezártam az ajtót. Az az én felségterületem, még a helyettesem se mehet oda be. Igen arra is szükségem lett. A nyáron tett Franciaországi látogatásom során beszéltem Mark-kal aki elvállalta, hogy a helyettesem lesz. Így Londonba költözött. Szerencsére angol, így visszatért szülőföldjére. Még jó, hogy szingli, 28 éves így nem családostul mozgattam meg.

Az irodai kitérő után gyorsan taxival a repülőtérre vitettem magam. Míg a kocsiban ültem, elküldtem egy házi dolgozatot, az egyetemnek, és következőnek már csak a vizsgáimra kell tanulni. Az élet szép és nehéz. Néztem a kocsi ablakából az elsuhanó Londoni képet, s gondolataimban voltam elmerülve. Nick jutott az eszembe, hogy nem is láttam, a bizonyos Los Angelesi út óta. Persze szinte minden nap beszélünk Skype-on, de az mégsem olyan jó. A fiúk ügyeivel nagyon elfoglalt vagyok, a The Wanted-del is szerződést kötöttünk a céggel, bár nekik az egyik alkalmazott lett a menedzserük.

A tegnapi beszélgetésem Oliverrel, a francia fodrásszal, mégis szikrát gyújtott, hogy egy hangyányit várom a karácsonyt. Eljön Londonba meglátogatni, és egybeköti a látogatást egy nevezetes Nemzetközi mesterfodrász versennyel. Próbált meggyőzni, hogy legyek a modellje, de nézegettem a tavalyiról képeket, és nos, volt pát versenyző, aki modelljét megszabadította hosszú hajától.  Ez volt az ok, amiért kedvesen, de határozottan elutasítottam Olivert. Mély elmélkedésemből a taxisofőr türelmetlen pattogó hangja ébresztett fel, miszerint megérkeztünk. Kezébe nyomtam a jussát, s sietve kiléptem a taxiból. Sietségemben nem számítottam rá, hogy a, One Direction rajongói már engem is megismernek, koncertről, közös képekről, és egyéb eseményekről amikor a fiúknak sikerült engem rávenniük, hogy a vörös szőnyegen lejtsek végig velük. Már egész profi vagyok nevem aláfirkantásában is, minthogy abban, hogy „hogyan nevessek a fényképen, hiába van a legszarabb napom is”. A rajongókat most gyorsan elintéztem, pár „bocsi, de lekésem a gépet” címszóval tovább siettem. Én voltam nekik az utolsó reményük, mert azokat, akiknek nincs mára szóló repjegyük kitiltották a reptérről. Igen, a fiúk miatt…

Az öt jómadár ott ült a váróterembe, zenét hallgatva, könyvet olvasva mikor betipegtem 6cm-es sarkaimon. Volt aki lelkesen szinte hozzám vágta üdvözlő sziáját míg volt aki csak intett.

• Látom sikeres volt a fenyegetés és mindenki megérkezett…- somolyogtam az orrom alatt.
• Igen, nos Miss Hamilton pontosan tudja, mivel kell egy fiatal férfit fenyegetnie. – állt fel Zayn.
• Srácok induljunk. Csak minket vár a magángép. – mondtam majd mikorra mindenki felállt, belekaroltam Zaynbe, s úgy indultunk el New York felé. Vagyis, a New Yorkba tartó gép felé.

Fél óra van a leszállásig, s az utazás egész ideje alatt, Hope a barátnőm járt a fejembe. Odamegyek New Yorkba, ahol ő lakik és fel se hívtam. Egy szemét dögnek érzetem magam, hisz Hope mégis csak a legjobb barátnőm volt. Vagyis, még mindig az, csak fele annyit se beszélünk. Elhatároztam, amint fogadtam a 1GoDen jegyek nyerteseit, utána felhívom. Hip-hip-hurrá. Kellett nekem ezt kitalálnom. Igen, igen az én agymenésemből született ez a nyereményjáték.  De hát na, egy jó menedzser és főnök mindent megtesz a kis ügyfeleit. Akik nem mellesleg nekem a barátaim is.

Amúgy rájöttem, hogy a saját magam főnöke vagyok. Hisz mint menedzser a One Direction a főnököm, s mint Freya Hamilton én meg a 1D főnöke vagyok. Vagyis a kiadójuk főnöke. Bonyolult, de már a sok munkától elvonatkoztatva jobb ezen gondolkozni. Ma délben megérkeznek az utolsó nyertesek is, és én szabad leszek holnap kettőig! Mert utána elkezdünk forgatni egy kisfilmet a rajongókkal, majd a következő videoklippről is beszélek a rendezővel. A fiúk nem is tudják milyen klippet terveztem. Vagyis milyen koncepció jutott az eszembe.

Este mikor kimerülten feküdtem a szobámban az ágyon kopogást hallottam.

• Niall vagyok. Bejöhetek? – dugta be a fejét az ajtón a szőke.
• Persze gyere. Segíthetek valamiben? – ültem fel az ágyon, majd megütögettem magam mellett az ágyat, ezzel bátorítottam Niall-t.
• Inkább én akartam ezt tőled kérdezni. Annyit melózol mostanság. Mindenki aggódik érted. És még a suliba is lettek ötös vizsgáid. Honnan van ennyi időd, energiád? – kérdezte aggódva.
• Muszáj csinálnom, ha valamit el akarok érni az életbe. – mondtam miközben egy kis világító piros fényt bámultam.
• Ez akkora hülyeség. Mindened megvan az is aminek még nem kellene 19 évesen.
• NEM! – kiáltottam fel, s a könnyek kezdték csípni a szemem. – Semmim sincs meg. – néztem farkasszemet Niall-lal – Semmim sincs. Az életben semmit se értem el. Csupán az apám halt meg, de inkább lennék földönfutó, mint árva. – mondtam csendesen az utolsó mondatom.
• Freya, kérlek, ne hajszold magad túl. Nem lesz jobb tőle. – mondta csendesen miközben a kezét a vállamra tette.
• De de jobb lesz!! – csattantam fel, mitől kicsit meglepődött. – Nem gondolok folyton arra, hogy már majdnem fél éve meghalt. Hogy nem ünnepelte velem a születésnapom, hogy most egyedül fogok karácsonyozni, és hogy nem dicsért meg mikor csak egyetlen vizsgám lett négyes! Mindent miatta csinálok, hogy büszke legyen rám! És a hiányát elviselni nem tudnám, ha lenne szabadidőm. Bár ha az a rohadt cég se indul be akkor még mindig élne! Ne hallgatózzatok, inkább gyertek be! – Kiáltottam ki a srácoknak. – Most pedig ha nem zavar, akkor elmegyek sétálni! – kaptam fel a pulcsim, a pénztárcám és a telefonom, felvettem a kabátom majd elmentem a szobámból. Muszáj volt kiszellőztetni a fejem. Fújt a szél az arcomra száradtak a könnyeim. Nem érdekelt, hogy ki bámult meg. Miközben a Central Park felé tartottam megláttam egy gesztenyét áruló férfit, s vettem magamnak.

Éjfél körül tértem vissza a szállodába, ahol a fiúk az előtérben vártak s közben rajongóknak írtak alá képeket. Látszott rajtuk hogy fáradtak, de kitartóan fotózkodtak a rajongókkal, s írták a papírokat, ereklyéket alá. Ahogy megláttak engem, mindent otthagytak s rohantak felém. Közben persze sűrűn kértek bocsánatot a rajongóktól.

• Végre megjöttél! – sietett Niall legelöl. Sose láttam még futni, de most sikerült megcsodálnom.
• Sajnálom. – öleltem meg s egy kósza könnycsepp gurult le az arcomon. - Nem akartalak megbántani. – Öleltem erősebben magamhoz az ír manót.
• Semmi baj. Nem haragszok. De most tessék mosolyogni. Azt a Freyát szeretem, aki életvidám. – Nyújtott át egy gyűrött papír zsebkendőt.
• Na gyere te kis bőgőmasina. – tárta szét karjait Louis is, majd mindenkit megöleltem, s végül eljutottunk a liftig.

Mikor kiléptem a liftből, mentem volna a szobámba, de a srácok egyszerre kezdtek el ciccegni, mire én furcsán néztem rájuk.

• Lemondtuk a szobádat s átköltöztettünk a saját lakosztályunkba. Nem aludhatsz egyedül. Hisz mindjárt karácsony! – világosított fel Liam.
• Á, vagy úgy. Akkor irány a ti szobátok.
• Wrong Way. – rötyögött Harry.
• Mert mi van már megint? – kérdeztem fáradtan, de mosollyal az arcomon.
• Ja, igen. Mi meg felköltöztünk egy nagyobb lakosztályba. – említette meg Louis, két ásítás között.
• Akkor menjünk. – Adtam meg a végszót, s belekarolva Niall-ba és Louis-ba három emelettel feljebb lifteztünk. Persze csak én lehettem olyan béna, hogy a küszöbön beestem. Még szerencse, hogy a két fiú oldalról támasztott s nem koppantam nagyot.